A KIRÁLYFI, AKI AZ EGÉSZ VILÁGON LÉTEZETT
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Ennek a királynak volt három fia. Az öreg király egész nap csak sírt és bánkódott, s bezárkózott a szobájába. Azt mondja egyszer a három testvér:
- Édesapánknak nagy baja lehet. Ki sem jön a szobájából, nagyon megöregedett hirtelen! Menjünk be és kérdezzük meg, mi emészti annyira.
A három testvér az ajtónál tanakodott: melyik menjen be elsőnek?
A választás a legkisebbre esett. Elindul a legkisebb testvér, kopogtat, s így szól:
- Adjon isten jó napot, kedves édesapám! Bocsáss meg, hogy zavarlak. Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mi bajod lehet, hogy állandóan sírsz, szomorkodsz, és annyira megöregedtél hirtelen.
- Kedves fiam - feleli az öreg király -, énrajtam ti nem tudtok segíteni. De ha meghallanám az aranyhajú lány éneklését, az aranyszőrű paripa nyihogását, az aranytollú madár fütyülését: azonnal tizenhat éves lennék.
- Sose búsuljon kend, édesapám! Mindent megpróbálunk, hogy kenden segítsünk!
Azzal elköszönt apjától, kiment, és elmondta két bátyjának, mit hallott az öregtől. Azt mondja erre a legidősebb fiú:
- Útra kell kelni, és meg kell keresni az aranyhajú lányt, az aranyszőrű paripát és az aranytollú madarat! Kedves öcséim, ti itthon maradtok, vigyáztok apámra! Én vagyok a legöregebb, én elindulok.
Nem szólt más senkinek, hanem kiválasztotta a legszebb lovat, a ló hátára feltett egy zsák aranyat; a szakácsné sütött-főzött neki bőséges útravalót, s a királyfi útnak indult.
Ahogy megy, mendegél, egyszer csak egy nagy erdőbe kerül. Szép gyepre ér, s mert közben meg is éhezett, gondolta, ő már bizony ott megebédel. Ahogy falatozik, odamegy hozzá egy sovány róka, könyörög, adjon neki egy falatot, mert nagyon éhes.
- Menj innen! - mordult rá a királyfi, felkapott egy jó darab fát, s azzal úgy meghajította, hogy szegény róka meg is sántult.
Ahogy kotródik el szegény, odakiált a királyfinak:
- Megállj, jó lennék én még neked! Jótettért jót várj!
A királyfi rá sem hederített, felült a lovára, s folytatta útját. Elérkezett egy csárdához. Látja, hogy a csárdában valami leányfélék nagyon mulatnak, vigadnak. Ahogy közelebb ér, a leányok csalogatják be a csárdába, még fehér kendőket is mutogatnak neki. A királyfi nem sokat gondolkodott, leszállt a lováról, és bement a csárdába. No, mi történt, mi nem, elég az hozzá, nem is tért vissza a csárdából többé soha!
Amikor a két öccse már nem győzte várni, merthogy bátyjuknak se híri, se szeri, a középső elhatározta, hogy most ő vág neki a világnak. Ő is kiválasztotta a legszebb lovat, felnyergelte, feltette a hátára a zsák aranyat, útravalót készíttetett, és útnak indult. Ahogy megy, mendegél, egyszer csak egy nagy erdőbe ér. Nagyon éhes volt, nekifogott ebédelni. Ahogy falatozik, odamegy hozzá egy sánta róka, s könyörög, adjon neki egy falatot, majd éhen vész.
- Menj innen! - mordul rá a királyfi, s éppúgy cselekedett, mint a bátyja.
A róka el is kotródott, de még odakiáltotta:
- Kár, hogy így cselekedtél velem! Jótettért jót várj!
A királyfi felült a lovára; elérkezett a csárdához, a leányok őt is becsalták, s ő is bátyja sorsára jutott.
Hiába várták haza. Telt-múlt az idő, de csak nem érkezett meg. Egy napon aztán a legkisebb királyfi így szólt az apjához:
- Elmegyek, édesapám, hogy elhozzam neked az aranyhajú lányt, az aranyszőrű lovat, az aranytollú madarat, s hogy felkutassam két testvéremet!
Az apja sehogy se akarta elengedni, de a nagy könyörgésre mégis beleegyezett.
- Jól van, indulj el, fiam, s járjál szerencsével!
- Isten áldja, édesapám - búcsúzott a fiú -, de mielőtt elindulnék a hosszú útra, lenne egy kérésem. Adja ide az apjának, de még annak az apjának a lovát meg azt a rozsdás kardot, amely az istállóban van felakasztva! Az apja beleegyezett. A fiú felnyergelte a lovat, a kardot leakasztotta, felpakolt ő is pénzzel, mint a bátyjai, s útravalóval, és no, Jézus, segíts! - útnak indult.
Ahogy megy, mendegél, elérkezik ő is ugyanabba a nagy erdőbe, ahová bátyjai. Leül, és elkezd falatozni. Odamegy hozzá a sánta róka.
- Adj egy falatot, édes jó gazdám, majd elveszek éhen!
- Gyere közelebb, kicsi rókám! Egyél-igyál, amennyi beléd fér! - mondta neki.
Mikor jóllaktak mind a ketten, így szól a róka:
- Kedves gazdám, jótettedért jót várj ! Tudom, ki vagy, meg azt is tudom, hová mégy. Akármi bajod lesz, ne félj semmit, én ott leszek a segítségedre. Most figyelj jól rám, hogy mit mondok. Ahogy mégy tovább, útközben egy csárdához érsz. Abban a csárdában szép lányok mulatoznak, és téged mindenféle módon csalogatni fognak, hogy oda bemenjél. Még a kendőjüket is lobogtatják majd feléd, de te azzal ne törődj, rájuk se nézz, hanem menjél tovább!
Úgy is lett, ahogy a kis róka mondta. De őt bizony hiába hívták, csalogatták a lányok, kellették magukat: rájuk sem hederített, hanem gyorsan elvágtatott onnan.
Ahogy megy, mendegél, egyszer csak mellette terem a sánta róka.
- No, édes gazdám, már nem messze vagyunk!
Együtt mendegéltek tovább, amíg egy nagy házhoz nem értek. Azt mondja a róka:
- No, édes gazdám, itt vagyunk az aranyszőrű paripánál! Kösd a lovadat egy fához, majd én vigyázok rá. Menj be az istállóba; a sok ló közül mindjárt meglátod, melyiket keresed! Ne sokat teketóriázzál, kösd el a paripát, és hozd ki!
A királyfi úgy is tett. Kihozta a paripát, de a róka rászólt:
- Édes gazdám, édes gazdám! Rosszul tetted, hogy kantár nélkül hoztad ki a paripát! Azonnal vidd vissza, s kantárostul vezesd ki. Még azt is megmondom, hogy ha valaki kérdezi, ki vagy, azt feleled, te vagy az, aki az egész világon létezik!
A királyfi visszament az istállóba. Ahogy vezeti ki kantárostul a paripát, megszólal egy láthatatlan valaki:
- Hopp-hopp, ki van itt?
- Én vagyok, aki az egész világon létezik! - felelte nagy bátran a királyfi.
- No, ha te az egész világon létezel, csak úgy kaphatod meg az aranyszőrű paripát, ha elhozod nekünk az aranyhajú leányt!
Mit volt mit tennie? Kiment paripa nélkül. Mondja a rókának, mi történt.
Azt mondja a róka:
- Tudtam, hogy így járunk. De most már mindegy. Nincs sok vesztegetni valónk, gyerünk tovább, megkeressük az aranyhajú leányt!
Mentek, mendegéltek, egyszer csak elérkeztek az aranyhajú leány palotájához. Ott megszólal a róka:
- Kösd a lovadat egy fához, majd én vigyázok rá. Te pedig menj be a palotába, és ott a hetvenhetedik szobában megtalálod az aranyhajú leányt. Ne törődj semmivel, ne szólj senkihez, hanem kapd ölbe, és sietve hozd ki!
A királyfi bement a palotába, a hetvenhetedik szobában megtalálta az aranyhajú leányt. Nem sokat tétovázott, hanem felkapta, és kirohant vele.
De biz szegény aranyhajú lányon nem volt egy szál ruha sem! Mikor a róka látja, hogy meztelenül hozta ki, így szólt:
- Jaj, édes gazdám, gyorsan vidd vissza! Így nem vihetjük el, hisz megfázik szegény! Hagyjad, hadd öltözzék föl, csak arra vigyázz, hogy mikor kihozod, a párnáját is hozd magaddal, hogy majd ha lefekszik, azon nyugtassa aranyhaját.
Mihelyt az aranyhajú lány felöltözött, s a királyfi párnájával együtt megfogta, hogy kihozza, megszólalt valaki:
- Ki van itt? Ki mászkál az én palotámban?
A királyfi már tudta, mit kell felelnie.
- Én vagyok, aki az egész világon létezik! - felelte nagy bátran.
- Ha te az egész világon létezel, hozd ide előbb az aranymadarat! - mondta a hang.
Elmegy nagy búsan a királyfi, s mondja a rókának, mi történt.
- Tudtam, hogy ez lesz belőle - mondta a róka. - Nincs más mit tennünk, elmegyünk az aranymadárért!
Fogták magukat és elindultak. Mentek, mendegéltek, egyszer csak elérkeztek egy hatalmas nagy palotához.
Azt mondja a kicsi róka:
- Helyben vagyunk, kis gazdám! Kösd a lovadat egy fához, menj be a palotába, ott a kilencvenkilencedik szobában megtalálod az aranymadarat. Ne törődj semmivel, hanem sietve hozd ki!
A királyfi úgy is tett; a kilencvenkilencedik szobában megtalálta az aranymadarat, és se szó, se beszéd, kivette a kalitkából, s szaladt vele a rókához.
- Tudtam, hogy így járunk - szólalt meg a róka. - Vidd vissza gyorsan, és kalitkával együtt hozd ki!
A királyfi visszament, fogja a kalitkát, hogy kihozza, egyszer csak mindenfelől megszólalnak a csengők, s egy hang kiáltja:
- Hopp-hopp, ki van itt? Ki akarja elvinni az aranymadarat? A királyfi már tudta, mit mondjon:
- Én vagyok, aki az egész világon létezik!
- No, ha te az egész világon létezel, akkor hozzál nekünk a föld bal sarkában levő körtefáról néhány gyümölcsöt!
Visszaballag nagy búsan a királyfi a rókához, s mondja, hogy mi történt.
- Tudtam, hogy így járunk - feleli a róka. - No, de nem baj, ezt is megpróbáljuk!
Azzal fogták magukat, s elindultak hetedhét ország ellen. Amint mennek, mendegélnek, egy hatalmas nagy vízhez érnek. Azt mondja a róka:
- Vigyázz, édes gazdám! Ezen a vízen egy ősz öregember fog átvinni. De csak úgy akar majd átvinni, ha megígéred, hogy adsz neki abból a körtéből, amit hozol, ennek fejében ő is mindent ígér majd a világon. Te ne törődj vele, csak azt mondd: adsz neki annyi körtét, amennyi kell, csak vigyen át a vízen.
Meglátja a királyfi az öregembert a vízparton, odaszól neki:
- Adjon isten szerencsés jó napot, kedves öregapám!
- Adjon isten neked is, fiam. Hová-merre mégy?
- Én bizony a föld bal sarkán levő körtefához, gyümölcsért. De ezen a nagy vízen átmenni nem tudok. Ha megkérném öregapámat, átvinne-e rajta?
- Átviszlek rajta - mondja az öreg -, ha adsz nekem is abból a körtéből, amit majd hozol.
- Adok, már miért ne adnék, amennyi csak kell, kedves öregapám!
A lovat egy fához kötötték, s otthagyták a zsák aranyat; az öreg felvette a királyfit a hátára, és elindult vele a nagy vízen keresztül.
Mikor a víz közepéhez értek, fogta az öreg a királyfit, s hajánál fogva beledobta a vízbe. Szegény feje nem tudta mire vélni a dolgot, már éppen fuldokolni kezdett, mikor az öreg azt mondja neki:
- Adsz-é abból a körtéből, amit majd hozol? Mert ha nem, itt fulladsz bele ebbe a feneketlen vízbe!
- Adok hát, már mért ne adnék? - felelte fuldokló hangon a királyfi. - De ha nem visz át, s nem érek a körtefához, hogyan adhatnék belőle?
Az öreg a királyfit ismét feltette a hátára, és átvitte a vízen. Mikor a túlsó partra értek, azt mondta:
- Most menj, fiam, mindig arra, amerre a napot látod nappal, amerre a holdat látod éjjel. Amikor hét nap, hét éjjel mégy, elérkezel a föld bal sarkához, s ott megtalálod azt a körtefát, amelyet keresel. De ne felejtsd szavadat, hogy mit ígértél!
A királyfi úgy is tett, ahogy az öregember mondta: ment hét nap, hét éjjel, amerre a napot meg a holdat látta, míg végre meglátta a hatalmas körtefát. Nem sokat tétovázott, teleszedte tarisznyáját a legszebb körtékkel.
Ahogy éppen visszafelé akar indulni, lát a fa alatt egy terített asztalt, azon két bögre kávé, mellette két zsömle. Éppen megéhezett, fogta magát, megivott egy bögre kávét, és megevett egy zsömlét. Ahogy jobban körülnéz, egy gyönyörű szép lányt pillant meg ottan. Biztosan a körtefa őrzője - gondolta -, s az egyik bögre kávét s az egyik zsömlét meghagyta neki. A leány marasztalta a királyfit szóval, hízelgéssel, mert erőst megtetszett neki. Szó, ami szó, a lány is tetszett a királyfinak, de hát eszébe jutott a kötelessége, elbúcsúzott tőle, és azon az úton, amelyiken jött, visszaindult a nagy vízhez.
Az öregember már várta.
- Hozol-e a körtéből, édes fiam? - kérdezte mindjárt.
- Hozok, kedves öregapám.
- Adsz-e belőle nekem is?
- Adok, már hogyne adnék, csak vigyen át a vízen!
Az öreg felvette a királyfit a hátára, és vitte. Mikor a víz közepéhez értek, megszólal:
- Még egyszer kérdem tőled, adsz-e a körtéből, mert ha nem: rögtön a vízbe hajítalak, és itt fogsz halálnak halálával megfulladni!
- Adok, adok, már hogyne adnék, csak vigyen át a vízen! - fogadkozott.
A királyfi tudta, hogy ha az öregnek ad a körtéből, az tüstént szellemmé változik, és neki majd míg a világ, szolgálnia kell. De hát hogyan járjon túl az öreg eszén? Gondolta, lesz, ami lesz, rábízta magát a sorsára. Mikor partra értek, azt mondja az öreg:
- No, áthoztalak! Most már adjál a körtéből! "Uram, segíts! Most mit tegyek? - töri a fejét a királyfi. Nagy hegyet lát a közelben. - Csak legalább arra a hegyre menekülhetnék! Talán ott vár a róka is!" - gondolja, s az öregemberhez fordul.
- Kedves bácsikám, megmondom őszintén, én nagyon félek magától! Hol, hol nem, azt hallottam, maga gonosz szellem volt, de a tündérek emberi formát adtak magának, és bűneiért idekötötték a nagy vízhez, hogy ezen keresztül vigye-hozza az embereket. Adok magának a körtéből, ha elereszt, hogy felmehessek arra a hegyre, s onnan a körték felét legurítgatom magának!
- No, ha már ilyen okos vagy, és ennyit tudsz rólam - mondta az öregember -, nem bánom, eriggy, de tartsd meg a szavadat, mert különben megkeserülöd!
A királyfi fogta magát, és elindult fel a hegy tetejére.
Mikor felért, utána kiált az öreg:
- Gurítsd már a körtéket, édes fiam!
- Majd ha bolond leszek! - kiáltott vissza a királyfi.
Abban a pillanatban ott termett mellette a róka, a királyfi ráugrott a farkára, és mint a szélvész, menekültek. De az öreg olyan hatalmas vizet árasztott utánuk, hogy ha a róka egy nagyot nem ugrik, bizony bele is fulladtak volna mind a ketten. Hogy a lóval mi lett, nem tudom, de a zsák arany ott maradt az öregnek.
A királyfi gondolt ezzel, leszállt a róka farkáról, hogy gyalog mendegéljen tovább. Hát, ahogy leszáll, ott terem mellette a lova! Felültek a hátára, s mentek tovább.
Ahogy mentek, mendegéltek, elérkeztek ahhoz a palotához, ahol az aranytollú madár volt a kilencvenkilencedik szobában. A királyfi beállított, s a körtéket az asztalra tette.
- Meghoztam a körtéket! - mondta.
Azzal fogta a madarat, s vitte magával.
A rókával aztán továbbmentek, amíg ahhoz a nagy kastélyhoz nem értek, ahol az aranyhajú lány volt a hetvenhetedik szobában. Mielőtt odaértek volna, azt mondja a kis róka:
- Kedves gazdám, fogd meg a bundámat jó erősen, vágj a földhöz, de ne sajnálj: aranytollú madárrá változom. Engem adj oda az igazi helyett, de mondd meg nekik, a kalitkát ne zárják be, mert a madárnak nagyon melege van. A többit majd bízd rám.
A királyfi úgy is tett. A hetvenhetedik szobában megtalálta az aranyhajú lányt, átadta a láthatatlan valakinek a rókából lett aranytollú madarat, majd ölbe kapta az aranyhajú lányt, felült a lovára, és elvágtatott.
Nem is nagyon messzire jutott, amikor észreveszi, hogy utolérte a rókából lett aranytollú madár. Mielőtt elérkeztek volna az aranyszőrű paripához, megszólal a kis madár:
- Kedves gazdám, most ismét vágj engem jó erősen földhöz, de ne sajnálj! Aranyhajú lány lesz belőlem, engem vigyél el, de hagyd meg nekik, hogy sétálgassanak velem, mert nagyon nagy melegem van. Ne menj nagyon messzire, és ott várjál rám.
A királyfi nem sokat tétovázott: földhöz vágta, s a róka aranyhajú lánnyá változott. Bevitte, s meghagyta, engedjék ki sétálgatni, mert nagy melege van. Azzal felült az aranyszőrű paripára, s elindultak. Alig jutottak pár kőhajításnyira, mikor a rókából lett aranyhajú lány utolérte őket.
- No, édes gazdám, most vágj engem megint a földhöz, hogy ismét a te hűséges rókáddá változzam!
A királyfi földhöz vágta, s az aranyhajú lányból róka lett és megszólalt:
- Kívánságaid teljesültek. Tied az aranyhajú lány, az aranyszőrű paripa, az aranytollú kis madár! Menj, vidd el édesapádhoz, és éljetek boldogan. De egyre nagyon vigyázz! Akasztott embert ki ne váltsál! Többet nem mondhatok, mert most már mennem kell. Isten áldjon meg!
S a róka úgy eltűnt, hogy a királyfi meg sem tudta köszönni szolgálatát. Felült a lovára, ölében az aranyhajú lány, vállán a csicsergő aranytollú kis madár, s elindult az apjához. Mellettük lépkedett, ficánkolt az aranyszőrű paripa.
Volt otthon nagy öröm! Az aranyhajú lány éneklésére, az aranyszőrű paripa nyihogására, az aranytollú madár fütyörgésére az öreg király rögtön tizenhat éves lett. Elmúlt a búsulása is, mindig örült, vidám volt, de nemcsak ő, hanem vele együtt az ország népe is.
Egy napon azt mondja a királyfi az apjának:
- Kedves édesapám, nem nyughatom addig, amíg testvéreimet fel nem kutatom! Adja még egyszer ide az öreg lovát, a rozsdás kardját s az útra egy zsák aranyat, hátha szerencsével járok ismét.
- Jól van, édes fiam - mondja a király -, menj, és járj szerencsével.
A királyfi útnak indult nagy vígan. Mikor a csárdához ért, még a lélegzete is elállt. Mit látott? A két bátyját összekötött kézzel viszik valahová.
- Hová viszik ezt a két embert? - kérdezi.
- Ezeket bizony akasztani - mondja az egyik kísérő -, mert annyit mulattak, hogy saját magukat is elzálogosították.
"Hm, hm" - gondolkodik a királyfi.
- S mennyi az adósságuk?
- Az bizony nagyon sok! Kereken egy zsák arany!
- No, ha annyi, hát itt van! Adják vissza ruhájukat, s engedjék őket szabadon.
Volt nagy öröm, mikor a királyfiak megismerték öccsüket! Nagy vidáman hazamentek, s apjuknak most már teljes lett az öröme.
A két idősebb királyfi persze nagyon sajnálta, hogy nem ők szerezték meg az aranyhajú lányt, az aranyszőrű paripát, s az aranytollú madarat, hanem az öccsük. Szörnyű bosszút forraltak ellene: egyszer, mikor aludt, elvágták a nyakát, s elásták a kert végébe. Apjuknak azt hazudták, hogy bizonyára megszökött, vagy vadászaton tévedt el, s majd csak hazakerül. Az öreg király nagyon sajnálta legkisebb fiát, de gondolta, elég ügyes ahhoz, hogy akármilyen veszedelemből is kimeneküljön.
A legnagyobb baj azonban az volt, hogy amint a királyfi meghalt, megnémult az aranyhajú lány, nem fütyörgött a kis madár, nem nyihogott az aranyszőrű paripa. A király ismét csak búslakodott, és ugyanolyan öreg lett, mint volt azelőtt.
- Kedves fiaim - szólt egyszer a király, mikor látta, mennyire sajnálkoznak rajta -, tudom, nem ti okoztátok ezt a fájdalmat nekem, azért hát házasodjatok meg nyugodtan!
Csaptak is hetedhét országra szóló lakodalmat. A két királyfi elvette a két szomszédos király lányát. Szólt a lakodalmas muzsika, mindenki vigadott, csak az öreg király búsult még jobban, mint az aranyszőrű paripa, az aranyhajú lány s az aranytollú kis madár, sehogy se tudott beletörődni legkisebb fiának elvesztésébe. Nem is szólva arról, hogy már hetek óta mindennap érkezett a világ bal sarkából egy távirat a legkisebb királyfi címére azzal, hogy azonnal menjen, mert kisfia született. Híre is ment ennek mindenfelé, megtudta a sánta róka is. De megtudta azt is, hogy a bátyjai milyen gonoszul bántak el a királyfival. Csak azt nem tudta kifirtatni sehogyan, hová temették el az ő kis gazdáját.
No de a róka azért róka, hogy addig szagolgasson, szimatolgasson, amíg rá nem akad gazdája sírjára. Addig-addig szimatolgatott, amíg rá nem talált.
- Tudtam, hogy így jársz! - mondta sírban fekvő gazdájának. - Nem hallgattál szavamra, amikor mondtam neked, hogy akasztott embert ki ne váltsál! Kellett neked ilyen jószívűnek lenned két gonosz testvéredhez, akik nemcsak hogy gonoszak, de irigyek is voltak, mert egy falat nem sok, még azt is sajnálták tőlem! Bezzeg a szép lányokkal tudtak dorbézolni a kocsmában!
De a királyfinak ugyan beszélhetett! Por volt már, fekete föld annak a fülében!
Aztán a sánta róka visszament az erdőbe. Útközben találkozik egy nagy kígyóval.
- Hol voltál, édes komám? - kérdi tőle.
- Bizony, nagyon messze voltam - feleli a kígyó -, amerre a madár se jár! Forrasztófűért jártam, mert a fiamat kétfelé vágta a vonat.
- Adjál belőle egy szálat, az Isten is megáld! - könyörgött neki a sánta róka.
- Dehogy adok! Sietnem kell, örülök, ha még napszállatig a fiamhoz érkezem.
No de a sánta róka sem volt rest, rácsapott a kígyó nyakára, kikapta szájából a forrasztófüvet, s mint a szélvész, szaladt vele gazdája sírjához. Lekaparta róla a földet, és a forrasztófűvel összeforrasztotta elvágott nyakát. A királyfiba visszatért az élet, szemét kinyitja, s látja, ott van mellette a sánta róka.
- Jaj, de sokat aludtam, édes, kedves kis rókám! - ébredezik, törölgeti az álmot a szeméből.
- Sokat ám, mert a két bátyád elvágta a nyakadat, és meghaltál. Abban a pillanatban elnémult az aranyhajú lány, az aranyszőrű paripa s az aranytollú kis madár is; apád újra öreg lett, mint amilyen volt. Látod, látod, nem hallgattál rám, mikor figyelmeztettelek, hogy akasztott embert ki ne váltsál! De most már nem baj, csak gyorsan fuss haza, mert nagyon sok táviratot kaptál a világ bal sarkából, hogy fiad született. El kell hozzad őt is meg az anyját is. Azt remélem, tudod, hogy a nagy vízen téged már át nem visz az öregember, mert nem adtál neki a körtéből. Tehát ha hazamégy, ülj fel a paripádra, de egyenest a világ kovácsához repülj, ott színtiszta arannyal patkoltasd meg a lovadat, de olyan élesre, hogy ha végigmegy egy szőnyegen, szalagokra hasogassa!
- Köszönöm, kedves kicsi rókám! Úgy lesz minden, ahogy mondtad.
Mikor hazaért, ráült az aranyszőrű paripára, az aranyhajú lányt maga elé vette, az aranytollú madár a vállára szállt, s uramfia, mi történt! Az öreg király rögtön tizenhat éves lett, újra visszakapta régi vidámságát, mert az aranyhajú lány még szebben énekelt, az aranyszőrű paripa még szebben nyihogott, s az aranytollú madár még szebben füttyögött.
A királyfi azonban nem vesztegette az időt, megtöltött egy zsákot arannyal, fogta a rozsdás kardot, s oldalára kötötte.
Felpattant a paripájára, és felvágtatott vele egyenest a fekete felhők járásába. A fekete felhők égi útján érkeztek meg a világ kovácsához. Ő már várta a műhely előtt, s odaszólt neki:
- Szállj le gyorsan a paripádról, mert már régen várlak!
S mindjárt megpatkolta paripáját arannyal, de olyan élesre, hogy a közelben levő összes szőnyeget szalagokra hasította, ahogy végigment rajtuk. Azzal ismét felugratott a felhők járásába, s meg sem állt, míg a világ bal sarkában levő körtefához nem ért. A körtefa alatt búslakodott a lány, az, aki valamikor egy csésze kávéval s egy zsömlével vendégelte meg. Az arannyal patkolt paripa olyan fényességet árasztott maga körül, hogy a lány a királyfit nem ismerte meg.
- Ki vagy te, hogy idemerészkedtél? - kérdezte félénken.
- Én vagyok az a királyfi, aki az egész világon létezik, s aki téged nagyon szeret!
A lány megismerte, sírva borult a nyakába. A királyfi derékon kapta, s kisfiával együtt nyerge elé ültette, s a felhők járásán hazaszáguldott velük szüleihez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése