2012. október 3., szerda

Cigányságunk erőtlen lépései


Lakatos Gyula
Cigányságunk erőtlen kezdeményezéseiről hallunk gyakran, mi magunk is hangoztatjuk
oly sokszor, unós untalan. Kévébe kötve eltéphetetlenekké lennénk. Óriási szellemi,
olykor szunnyadó erő feszül ereinkben – ám sajnos egymás ellen.
Hangosan meditálok,
keresem az okokat, s képtelen vagyok elhinni, hogy a műveltség, az intelligencia hiánya
kárhoztatna csupán bennünket széthúzásra. Cigányokért mondunk imát! Olykor féltjük egymást! Könnyeket ejtünk társainkért. Mégis egymásba marunk sokszor! Felül kell emelkednünk származásokon, sérelmeken, kivagyiságon, egzisztencián, de legfőképpen önmagunkon. Vajon sikerül-e valaha is? Ha nem, elbukunk, elbotlunk, és akkor hiába a nemzetiségi rang, ha maroknyi értelmiségünk széthúzásán megfeneklik a cigányság
életladikja. S nagyon sokan nem menekülhetünk vissza gondtalan, csóró gyermekvilágunk rózsaszínű álmaiba, mert rá kell döbbennünk a kegyetlen valóságra. Fél évezred múltán is
cigány asszonyok százai fognak koldulni, mert perifériára szorítjuk sok esetben saját magunkat. Gyermekeink éhezése, embertelen körülmények közt való cseperedésük. De mégse rejtsük el tekintetünk, hisz homlokunkon a stigmánk, melyet születésünk sütött ránk. Viselnünk kell a „C”-t, ezt a csúf bélyegbetűt, mely oly sokszor vádol, de ugyanakkor véd is, ám egyben kötelez is  arra, hogy míg le nem fogják szemünk, és míg szót tudunk kiejteni a szánkon, kiáltsunk önmagunkért büszkén, e maroknyi népért, a cigányságunkért.                                                                                                                        
Lakatos Gyula