oly sokszor, unós untalan. Kévébe
kötve eltéphetetlenekké lennénk. Óriási szellemi,
olykor szunnyadó erő feszül
ereinkben – ám sajnos egymás ellen.
Hangosan meditálok,
keresem az okokat, s képtelen
vagyok elhinni, hogy a műveltség, az intelligencia hiánya
kárhoztatna csupán bennünket
széthúzásra. Cigányokért mondunk imát! Olykor féltjük egymást! Könnyeket ejtünk
társainkért. Mégis egymásba marunk sokszor! Felül kell emelkednünk
származásokon, sérelmeken, kivagyiságon, egzisztencián, de legfőképpen
önmagunkon. Vajon sikerül-e valaha is? Ha nem, elbukunk, elbotlunk, és akkor
hiába a nemzetiségi rang, ha maroknyi értelmiségünk széthúzásán megfeneklik a
cigányság
életladikja. S nagyon sokan nem
menekülhetünk vissza gondtalan, csóró gyermekvilágunk rózsaszínű álmaiba, mert
rá kell döbbennünk a kegyetlen valóságra. Fél évezred múltán is
cigány asszonyok százai fognak
koldulni, mert perifériára szorítjuk sok esetben saját magunkat. Gyermekeink
éhezése, embertelen körülmények közt való cseperedésük. De mégse rejtsük el
tekintetünk, hisz homlokunkon a stigmánk, melyet születésünk sütött ránk.
Viselnünk kell a „C”-t, ezt a csúf bélyegbetűt, mely oly sokszor vádol, de
ugyanakkor véd is, ám egyben kötelez is
arra, hogy míg le nem fogják szemünk, és míg szót tudunk kiejteni a
szánkon, kiáltsunk önmagunkért büszkén, e maroknyi népért, a
cigányságunkért.
Lakatos Gyula
Lakatos Gyula